„A fiatalon elhunyt grafikus, novellaíró, rádióműsor-rendező, Huszárik Zoltán, csupán két nagyjátékfilm megkomponálásának erejéig kopogtatott be a magyar filmkészítés szűkre szabott ajtaján, hogy bebocsájtást nyerve, finomra csiszolva átnyújtson az egyetemes filmtörtélem színpadán két gyémántkövet, a Szindbád (1971) és a nem sokkal halála előtt elkészült Csontváry (1980) című filmeket. A bergmani mélységekbe merülő rendező filmjei a lélek igaz tükrei, melyeken a láthatatlannak tetsző apró levegővétel is szemmel érzékelhető lenyomatként jelenik meg.
Huszárik Zoltán filmrendező, az elmúlás tengerén hánykolódó, alámerülni készülő Szindbád emlékeivel ünnepli az életet, a benne rejlő legfontosabb adományt, a nőt, és mindent mi általa létezik: a szerelem, a vágy, maga a lét, és mindaz, mi e szavakba foglaltatik. Huszárik Zoltán a lét és nemlét határain hajózó Szindbád figurájával eggyé váló Latinovits Zoltán alakján keresztül, az alkotókat a vásznon finoman egymás mellé sorakoztatva fonja Sára Sándor képkockáira vetítve az érzékiség lágyan lengő fonalát, a néző szeme láttára pödri ki belőle az élet nagy igazságait."
A haldokló Szindbád, tündérmesék lovagja, lét és nem lét határán bolyongva keresi az élet értelmét. Az organikusan átlényegülő természetben, érzéki örömökben, kulináris élvezetekben véli megragadni a szépséget. Életre kelnek emlékei: megbarnult fényképek, elszáradt virágok, elsárgult szerelmes levelek. Sorra látja a szívének kedves asszonyokat: Florentint, Lenkét, Fruzsinát, a kis virágáruslányt és a többieket. Felrémlik, hogyan mesélt a diszkrét Vendelin pincér a feleségéről velős csont és fácánsült között, s hogyan átkozta az ismeretlen urat - őt, Szindbádot -, aki megszöktette és az öngyilkosságba hajszolta az asszonyt. Szindbádot autonóm szelleme, tökéletességvágyó keresése nem engedi egyetlen nő tartós szerelmében megállapodni...
Krúdy, Huszárik, Sára Sándor, Latinovits Zoltán Szindbádja képköltemény. Férfiszóló és női hangok zeneműve, az örök idő festménye, vizuális kompozíció tájakra, utcákra, szobákra, életre, halálra. „A mese ejtett rabul... Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat, színes nyomatként raktározza az emlékezet... többszólamú, fátyolos közlése mögött akkor éreztem meg a férfias szemérmet. Mit akar Szindbád? Elsősorban élni, minden életközegben benne lenni - tájban, nőben, tárgyban, az ételek jóízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos kertjeiben... Nem hagy maga után mást csak a pillanat szétroncsolt emlékműveit.” (Huszárik Zoltán)
Szindbád
színes, magyar filmdráma, 90 perc, 1971
rendező: Huszárik Zoltán
író: Krúdy Gyula
forgatókönyvíró: Huszárik Zoltán
zeneszerző: Jeney Zoltán
operatőr: Sára Sándor
díszlettervező: Vayer Tamás
jelmeztervező: Vágó Nelly
vágó: Morell Mihály, Huszárik Zoltán
szereplők:
Latinovits Zoltán (Szinbád)
Ruttkai Éva (Lenke)
Dajka Margit (Majmunka)
Leelössy Éva (a fiatal Lenke)
Nagy Anna (Fruzsina)
Andai Györgyi (Setétke)
Szegedi Erika (Florentina)
Muszte Anna (virágáruslány)
Idézetek a filmből:
„Szindbád: Élet, élet, szent megunt élet. Milyen jó visszajönni beléd!
Szindbád: Talán mindenütt voltam, bálban és temetésen, erdőben és vízparton, bűnben és erényben. Sokat utaztam, most elfáradtam.
Szindbád: A halálnak nincs fénye, sem árnyéka, de van valami rozmaring szaga. Végre megszabadultunk egy kopott nadrágtól és nikli óralánctól. Megszabadulunk a köszöntgetésektől, a hazug szavaktól, a földi élet összes kellékeitől.
Szindbád: Akkor volt érdemes élni, mikor titokzatosan lehetett megjelenni éjjel a kertek alatt. Megkopogtatni az ablakot. Gyönyörű szavakat mondani várakozó nőknek. Amikor lángolni lehetett, elhervadni és boldogan nevetni.
Majmunka: Hát én tökéletesen kiábrándultam magából kedves barátom.
Szindbád: Gyöngyvirágszál, semmi szemrehányás. Már megint a sötétebbik szemüvegedet tetted fel. Az élet a szép hazugságok láncolata. Nincs a szerelemnél meghatóbb érzemény, mert korunkban, amikor a nemes érzések, a vallásosság, a hűség, a tisztelet, a barátság, a hazaszeretet, lassan kivesznek a világból, csak a szerelem az, amely képes visszavarázsolni a régen letűnt idők illúzióját. A nők gyöngédségére nagyobb szükség van mint valaha, mert minden nő, még a legközönségesebb is rokonságban van a holddal, a túlvilággal, a babonával. Csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat, és minden alkalmat meg kell adni a nőknek, hogy a javítás munkáját elvégezhessék a férfiakon.
Majmunka: Ne erről beszéljen Szindbád úr. Ismerjük mi már egymást. Maga lump, dagadt, szürke hajú, elzüllött ember. Nem bízhatom magára tovább a becsületemet.
Szindbád: Az a baj, hogy én annyit értek az élethez, mint egy gyerek. Nem tudom a titkát annak hogyan kell viselkedni. Hogy mit kell mondani. Hogy kell boldogulni. Nekem tulajdonképpen egy kertben kellene ülnöm, vagy egy kórházban és tervezni, csak tervezni, csak tervezni. Mert amint cselekedetre kerül a sor, rögtön elhibázom a dolgot. Melléütök a szegnek.
Szindbád: Elmentem az édesanyámhoz. Jól van. Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga művelteti a kis földjét, a kis szőlejét. Nem szorul senkire. Más ember, mint én vagyok. Más fajból voltak ők, mint amit ideadtak nekünk. Azok tudtak élni. Még akkor lehetett is élni. És jól tudtak élni. Ezek itt nem tudnak. Nem is tudják, mi a szép és mi a jó élet. Nem tudják mi a jó falat, a jóízű pihenés. Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna. Protekciót biztos nem vettem igénybe. Már arra sem vagyok kíváncsi, hogy minek örülhet az ember ha magyar.”
Nagy László:
Szindbád
Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharára. Szindbád havazik.
S mert a nagy szomjazók nagy szenvedők is: eljő a másnap, a megtestesült utálkozás, a bűntudat hóhéri csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a vezeklésnek. De minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás, csokornyakkendősen, violaszín mellényben a férfi föltámadása. Hajó lesz a koporsó, kitépi magát a siratók görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De törekszünk, hogy a miénk legyen!
Férfiasabb válasz nincs.
Kinek van igaza? A szindbádi lángnak vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak?
Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád.
Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekedésnek.
Nem járt még a hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyár-leveles. Börzsönyösen, ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése