2011. augusztus 8., hétfő

Huszárik Zoltán: Elégia (1965)

Elmennek, elhagynak a lovak. Ezeket az állatokat, amelyeket az ember időszámításunk előtt kétezer évvel magához szelídített, s ábrázolásaiban elsők között örökített meg a barlangfalakon, lassanként kiszorítja a civilizáció. Illő, hogy az ember, aki hosszú időn át társává tette őket, elbúcsúzzék tőlük. Ez a film lírai vallomás. A búcsú gondolatát fogalmazza meg az emlékek megidézésével. Huszárik Zoltán lírai filmje felidézi a ló "filogenezisét", s ezzel az antropomorfizációval követeli emberarcúbb megtartását. Az Elégia több hazai és nemzetközi fesztiválon páratlan sikert ért el.

Elégia
színes, magyar filmetűd, 19 perc, 1965

rendező: Huszárik Zoltán
forgatókönyvíró: Huszárik Zoltán
zeneszerző: Durkó Zsolt
operatőr: Tóth János
vágó: Morell Mihály

IMDb


Huszárik Zoltán
zaklatott sorsú, de egyben mitologikus alakja a magyar filmművészetnek. Azon kevés emberek közé tartozik, akik egy korszak jelképévé váltak, és azok közé is, akik a filmnyelvet végérvényesen megváltoztatták, akik kiemelkedő alkotásaikkal egy új szintre emelték a művészeteket. Munkássága a költészet diadalának tartott filmdrámákat (Szindbád, 1971.), és az annak a felmagasztalásaként számon tartott filmetűdöt (Tisztelet az öregasszonyoknak, 1971.) is tartalmaz.

Elégia
„A megkínzott ló szenvedése
Embervérért kiált az égre"

(William Blake: Az ártatlanság jövendölései)

Az Elégia 1965-ben készült el, Huszáriknak nagy segítségére van Tóth János is. A Huszárik által megteremtett új szerű asszociatív-ritmikus filmformájának első darabja ez a film. 1966 tavaszán mutatják be művet, ami amellett, hogy megújította a magyar film formavilágát, a rendszert is bírálta. Ez az alig húsz perces műremek elbúcsúztatja azt az állatot, amelyik már évezredek óta szolgálta az embert, de mára kiszorult a városokból és a hétköznapi életünkből. Egy három tételes lírai vallomás ez, amely Durkó Zsolt feszes zenéjével bemutatja a teljes kiszolgáltatottságot. Az első rész részben egy pusztulásra ítélt táj fájdalmas képeit láthatjuk, ami egyszerre érzékelteti velünk az ember és a ló szemszögéből az áldozati szerepet. A parasztasszony, az öreg férfi és a ló szeme „sem közvetít sem energiát, sem érdeklődést, csupán reflexszerűen kiváltott, remény nélküli, önmaga iránt is tárgyilagos halálra elszántfigyelmet."(Bódy Gábor: 1946-1985. Életmű bemutató; 1987.; 246. oldal)
Ezután, a második részben szembesít minket a film a világ változásával, és azzal, hogy ezzel szemben tehetetlenek vagyunk. A képi világban a természetet felváltja a falusi élet szöges ellentéte, a nagyváros, villamosaival, szórakozóhelyeivel. A ló már itt nem, mint a természet része, az ember társa jelenik meg, hanem, mint egy szórakozási eszköz a lóversenypályán. A harmadik részben a hosszú dobszóló végig kíséri a mészárlás bemutatását. A lágerekhez hasonló módon vezetik be a lovakat a vesztőhelyükre. Az ismétlődő gyilkolás, a rángatózó kamera, a műtermi fények mind-mind a bevon minket a filmben, a néző bűnrészesnek érzik magukat, rájönnek a ló és köztük lévő párhuzamokra, a kiszolgáltatottságra, az idő múlására és változására.
Huszárik ebben az etűdjében a költészetet beemeli a filmbe, és onnan nagy költők egyszer már versben megfogalmazott mondandóját adja vissza, mint József Attila, Tóth Árpád vagy a BBS-hez közeli Pilinszky János, de a mű kiindulópontjaként említhetnénk Nagy László 1963-as versét, a Búcsúzik a lovacskát is.
Bódy Gábor szerint az Elégia „az első magyar film, amely a film nyelvében gondolkodott" (Bódy Gábor: Egybegyűjtött filmművészeti írások; 2006.). A filmben olyan lírai-zenei kompozíció és montázs-lüktetés élvezhető, amely az egyetemes filmművészetben is újat jelentett. A filmben a művészeti ágak kölcsönös kapcsolatba kerülnek egymással, ami lehetővé tette egy teljesen új kifejező eszköz megteremtését A szokatlan kamerabeállítások és mozgatások, a kemény vágások és a verbalitás nélkülözése mind-mind az elkövetkező évek BBS-es filmjeinek meghatározó eleme lett, és hatásával egymaga feledtetni tudta a magyar film negyven éves lemaradását az avantgárdban.
Meló Ádám, 2010


Nagy László: Búcsúzik a lovacska
- részlet -


Ó, én háborodott lelkem
ítéletes rút szemeim
siralomházi próféta vagyok
ne féljetek
rámköpni szabad

Vascső-karámból nyihogás
fenyegetés is hiábavaló
ha a kerékreszerelt mészárosok
pléh-szárnyaikat összeütik
s már darabolnák életemet így:
itt a bőr, itt a hús, itt a csont
ne hagyj el engem erőm
nehogy orraessek idő előtt
befutom a zöld mezőket
margaréták, verjetek sziven
jó az nekem
nyárfák virág-cicái
hátamon, sörényemen
édes kis karmaitokkal
kapaszkodjatok jól, mert futunk
szememnél nem a bárdok suhognak
óriás lepkék, lángpirosak
sárgák lilák
ereim országát üdvözli
minden levél
nedv-özön a vérem örömét
a tücskök gyémántzenéje tüzem
s zenévé töreti magát
a sugár meg a szél
a térdeimen
kiterülve a víz dörejére
szárnyam és hajam is pihenni tud
s míg ballagva szelíden járok
a két hegy közt kifeszült sas
becsukja szárnyait
s lehajtott fejemet követi gyalog
pillantásomtól a gyilkos beléndek
megretten s méreg helyett
szívesen termelne cukrot -
meglep az éjszaka, opált ködöl
álmodni, hallgatni
belépek a virágzó jázmin közé
virágpor, fessed aranycsizmává
e boldog fejet

Jaj, a hó
feketedve kavarog a hó
még a fogaimat is
megőrlitek!

A teljes vers itt olvasható.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése