2011. szeptember 19., hétfő

Wolfgang és Christoph Lauenstein: Egyensúly (Balance) (1989)

Egy a semmiben lebegő, sík felületen öt kabátos férfi áll, talán horgásznak. Mindegyikük hátán egy szám található (23, 35, 51, 75, 77). A sík, melyen állnak egyensúlyban van, azonban ha az egyikük megmozdul, akkor a felület kibillen, és valakinek szintén mozdulnia kell, hogy újra egyensúlyba kerüljön. Semmi nem zavarja a nyugalmukat és az egyensúlyukat. Míg nem az egyikük egy zenélő dobozt „halászik ki”. A doboz kizökkenti őket. Mindenki meg akarja nézni a dobozt, ami csak úgy lehetséges, ha együttműködnek. De doboz megszerzéséért folytatott küzdelemben, megfeledkeznek az együttműködésről, mindenki csak a dobozra koncentrál. A küzdelemben, a felborult egyensúly miatt, sorra zuhannak le a felületről a semmibe. Végül egyikük (a 23-as, az egyetlen prímszámot viselő) „győztesen” kerül ki, de egy reménytelen helyzetben találja magát: a sík egyik sarkában ő áll, míg a doboz a másik sarokban, egyensúlyban.

Az 1989-ben bemutatott német animációs rövidfilm hagyományos technikával készült. A Lauenstein fivérek eredetileg az Alphaville együttes felkérésre a Middle of the Right c. számukhoz készítették.

A Balance 1990-ben elnyerte a legjobb animációs rövidfilmnek járó Oscar-díjat. A filmet három németországi múzeumban is kiállították, köztük Bonnban a Történelem Házában, ahol egy végtelenített előadás formájában tekinthető meg.

További elismerések:
Clermont-Ferrand-i Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál (1990) - díj: zsűri különdíja
Ottawa-i Nemzetközi Animációs Fesztivál (1990) - díj: legjobb 10 percnél rövidebb film
Német Film-díj (1989) - díj: Ezüst Német Film-díj (legjobb rövidfilm)
(Wikipédia nyomán)


2011. szeptember 18., vasárnap

Monkmus - Veszélyes utazás (Travel Is Dangerous)

Ez a rövid kis animációs film a post-rockot játszó Mogwai zenekar 2006-os lemezének címadó dalára, Monkmus filmes, illusztrátor által készített videoklipje. Az alkotó honlapján megtekintetők még a további munkái, az együttes bemutatkozása pedig innen érhető el.

E film meglehetősen titokzatos mű, sejtelmes szöveggel és zenével. Állítólag csak nagy ritkán fogalmaz dalban az együttes, de ezúttal a szövege sem visz közelebb az értelmezéshez. A Mogwai munkáit közelebbről ismerők úgy tudják, hogy a dal a Barents-tengeren 2000. augusztus 12-én elsüllyedt orosz K-141 Kursk tengeralattjáró tragédiájáról szól.

Mindenesetre, amit kapunk a mű által, az egy rendkívül erős képekben megfogalmazott párpercnyi apokalipszis, mintegy szomorú tudomásulvétele az elkerülhetetlen végnek, és – jobb híján nevezzük – a Kiválasztottaknak tudatos „bebábozódása” egy új életformába, azzal a reménnyel, hogy egyszer majdan még újra egy élhető világra lelnek. Egy igazán kínzó kollektív XXI. századeleji életérzés lenyűgöző képekbe sűrített meséje ijesztget bennünket Monkmus vásznáról.


Mogwai
Travel Is Dangerous

Who might know of this?
The notes we left
Our final thoughts
And we knew they'd get ours out

*Sink, sink*
*Drowned* by our country
Old machine
Is crushed and forgotten
Never surface again

The air runs out
The captain's first
So we take to memories
And layers of clothes

Up there the family weeps
Outside hammers
Noises sound like the end
And we will never see them

Sink, sink
Drowned by our country
Great machine
Is crushed, old and rotten
Never surface again

Tarr Béla: Prológus (2004)

Felkérésre az Európai Unió jelentősebb rendezői készítettek egy-egy darabonként 5 perces, összesen 25 epizódból álló filmet, „Vision of Europe” címmel. Tarr Béla a Prológus című munkájával iratkozott fel e gyűjteményes összeállításba.

„Egész életemben a kisemmizettek oldalán álltam, és olyan filmeket próbáltam csinálni, amelyek ezekről az emberekről szólnak. Az ő emberi méltóságukról. Amit nem megadni kell nekik, hanem felmutatni bennük.” - nyilatkozta egy lapnak. (Magyar Narancs, 2001)
Az egykor filozófusnak induló, majd hajógyári munkás és amatőr filmes kezdetben azt gondolta, hogy a világot meg kell változtatni a filmekkel. Tulajdonképpen ma is hisz ebben, de már csak feltételes módban. Előbb ünnepelték külföldön stílusteremtő mesterként, mint Magyarországon. Méltatói a csodálatos, pokoli, félelmetes, felemelő, archaikus, kozmikus, pesszimista, metafizikus jelzőkkel próbálják érzékeltetni filmjeinek hatását.
Ő ennyit tart ars poeticajának: „A valóságra figyelek, és nem a filmre.” Az itt bemutatott filmje is e koncentrált figyelemnek az eredménye.
Vígh Mihály, a rendező állandó alkotótársának zenéje pedig a látvány szerves részeseként segíti a nézőt a "valóság"-ra való odafigyelésben.

IMDb




2011. szeptember 17., szombat

Tengiz Abuladze: Vezeklés (részlet) (1984)

Nők tocsognak gumicsizmásan a városszéli sárban a folyón leúsztatott fahasábhalmok között. Lánykák, asszonyok, anyák keresik apjuk, férjük, fiuk üzenetét egy távoli munkatáborból, ahonnan bár tudják, nem jöhet üzenet, mégis remélik, hogy életjelet küld nekik szerettük az ázott fa bütüjén. Minden nap lerohannak ide, és minden nap elcsüggednek, hogy másnap aztán megint az első híradásra lefussanak a partra dobált fatörzsekhez. Még mielőtt végigtapogathatnának minden lehetséges évgyűrűs üzenőfelületet, egy darálóban forgácsolódnak fel a remény fahasábjai.

Tán nem festettek még ezelőtt és azóta sem megrázóbb képet a XX. századi diktatúrák, mindenekelőtt a kommunizmus embertelenségéről, életellenességéről.




Tengiz Abuladze grúz filmrendező világhírű filmje a Gorbacsovi peresztrojka egyik jelképévé vált, melyben az önkényuralom jelenségét és az emberi jogok lábbal tiprását ostorozta.

Az 1984-ben készült filmet csak 1987-ben mutathatta be.

A 40. Cannes-i filmfesztiválon a zsűri különdíjával jutalmazták, és számos országban vetítették hatalmas sikerrel. A Sztálin elleni egyik legharciasabb kirohanásként értelmezték, s ezért világszerte milliók voltak rá kíváncsiak. Abuladze interjúiban folyton hangsúlyozza, hogy filmje minden olyan államról és államférfiról szól, ahol totális diktatúra van. Ő maga a jelenség ellen kívánt szólni.

A történet szerint Varlam Aravidzét, a nagy diktátort családja eltemeti, majd minden reggel a teraszon találják a holttestet. A sírgyalázó egy asszony, akinek apját és anyját a diktátor gyilkoltatta meg. A bíróság előtt tettét beismeri, de nem vallja magát bűnösnek, s megesküszik, hogy amíg csak él, a holttest nem nyugszik földben. Elmondja, hogy szerinte Aravidze még mindig él, hiszen eszméi ott vannak ma is közöttük, s lényegében magának a tárgyalásnak is hasonló a lefolyása. Elbeszélése révén megelevenedik Aravidze élettörténete polgármesterré választásától kezdve.

A Vezeklés legképtelenebb, legabszurdabb epizódjai a valóságból vétettek. Így például, mikor a bebörtönzött bevallja: megbízói parancsára titkos földalatti alagutat készült ásni Bombaytől Londonig, továbbá mérgezett kukoricát akart ültetni, hogy megsemmisítse a népet. „A szomorú valóságból merítettük” – nyilatkozta maga a rendező.

Vagy amikor egy teherautónyi azonos nevű embert tartóztatnak le, mert egyikőjükre gyanú terelődött. „Ha elengedjük őket, kárba vész a fáradságos munkám” – könyörögnek a diktátornak. „Rendben van – sóhajtja megadóan a diktátor –, ültessük le mindet!”

Mint ahogy valóság volt a lehetetlennek tűnő jelenet: egy templom, mely elektromos alállomásként működik. A Batumi hatóságok csak a film után bontották le, pánikszerű gyorsasággal.

Legemlékezetesebbek tán azok a képsorok, amikor a vonat szálfákat szállít a városba a táborokból, melyekbe a hadifoglyok belevésték nevüket – mindez megtörtént: a sztálini táborok rabjai így tudtak csak üzenni hozzátartozóiknak.

Tengiz Abuladze filmje nem pusztán a zsarnokságról, hanem a századunkra oly jellemző abszurd és irracionális zsarnokságról szól. Arról, amely sorra lelövi a poénokat, a valóságot rémálommá növeli, és torkunkra forrasztja a nevetést. Arról, amelyben a szavak elvesztik értelmüket, a rabság és a szabadság, a boldogság és a kín fogalma fölcserélődik, a nyelv mögül eltűnik a jelentés, mindent áthat, belep a hazugság és az önáltatás.

„Békesség a háznak” – ekképp köszönnek a lakásba belépő fegyveres martalócok, hogy elhurcolják áldozatukat.

Ne tévesszen meg senkit a főhős grúz neve, mondta, a színész – Avtandil Maharadze – „a rossz megtestesülését, a gonosztevő absztrakt figuráját játssza el.”

Erre utal a zsarnok neve (Aravidze), ami grúzul Senki-t jelent.

A film világa a téren és időn kívül helyezkedik el. A hatalom emberei középkori páncélt hordanak, más szereplők mai ruhákat viselnek, a rabokat hol szekéren, hol rabomobilon szállítják, rockzene népzenével és Beethoven-motívumokkal keveredik, az ügyész pedig Rubik-kockát csavargat elmélyülten.

A börtön egy sötét barlang, a kihallgatások viszont virágos mezőn zajlanak. A háttérben pedig a hóhér örök hűséget esküszik Justitiának, az igazság bekötött szemű istennőjének.

A zsarnok bajusza Hitlert, fekete inge Mussolinit, szemüvege és alakja pedig Beriját idézi.

Abuladze azt sugallja: minden népnek saját magának kell számot adnia múltjáról a következő generációknak, a bűnnel való szembenézés nélkül nincs feloldozás és megbékélés. A filmben a zsarnok bűnéért családja vezekel: unokája öngyilkos lesz, fia fájdalmában maga ássa ki Aravidze holttestét a sírból, s hajítja le a szikláról.

forrás: posztinfo.hu

2011. szeptember 5., hétfő

Michaël Dudok De Wit három animációs filmje

Az Oscar- és mindenféle más díjas (további elismeréseiről innen) holland animációs rendező olyan módon képes pár percben az emberi élet legfontosabb kérdéseinek a legvégsőbbekig összesűrített esszenciáját adni, mint rajta kívül tán senki más nem. Az Ember-Ember, Ember-Küldetés, Ember-Teremtő viszonyok nagy-nagy ismerője ő. És aki jó ember, az minden másban is képes jó lenni! Álljon itt a bejegyzés végén pár példa arra a munkáiból, hogy ízléssel, emberszeretettel, még az oly holt tevékenység, mint a reklámfilm-készítés is, átnemesíthető, még az is élettel teltté tehető.


A szerzetes és a hal (The Monk And The Fish) - 1994
A kövér és gondtalan szerzetes egy napon mit sem sejtve horgászni indul, és majdnem kifog egy játékos halat, amelyik aztán valahogy mindig kicsusszan a kezei közül. A szerzetes ettől kezdve mindelszántabban akarja ezt a jószágot, de az újra és újra kijátssza őt. Ezért megpróbálja horgászbottal, hálóval, íjjal, ravasz trükkökkel megfogni, könyveket lapoz fel, tanulmányokba mélyed, de a hal, úgy tűnik, nem lehet már sohasem az övé. Közben e hajsza észrevétlenül a szerzetes és a hal végeláthatatlan közös spirituális utazásává lényegül át, s egy feledhetetlen példázattá lesz az emberi természetünkről.
A sok-sok díjat elnyert film hagyományos animációs technikával, ecsettel, tussal, akvarellel és számítógéppel készült. A muzsika Arcangelo Corelli La Follia című műve.



Apa és lánya (Father and Daughter) - 2001
IMDb

Egy apa egykor boldogan együtt kerekezett a kislányával, majd egy napon csónakba szállt és örökre elhajózott. Aztán múltak az évszakok, és lassan elmúlt maga az élet is. A kislányból hamarosan kamasz lett, és gyorsan felnőtt nő, majd öreg néni, de mindvégig ugyanúgy tekerte tovább a kerékpárját, mint egykoron az édesapjával. Michäel Dudok de Wit filmje a csöndes, életen át tartó vágyakozásról szól, és rólunk, mindannyiónkról. 8 perc 30 másodperc szomorúság, mely végén mégis van feloldozás. A szénceruzás és szoftveres technikával készült munka szinte minden filmfesztivál díját elnyerte, többek között 2001-ben az Oscar-díjat is.



The Aroma of Tea - 2006
IMDb

A filmben egy kis pötty vándorol elszántan egy végsőkig absztrakt, de ismeretlenségében is ismerős emberi tájékon, közben a szívünk szakad meg érte, hogy csak érjen már el a végső céljához, érje el a megnyugvását, a harmóniáját. Dudok tán legérettebb, legkiforrottabb munkája e filmecske, ahol minden mozzanatnak, tollvonásnak elódázhatatlan jelentősége van, mert ez maga az élet, a mi egyszeri életünk. A rendező muzsikus „alkotótársa” ezúttal is a barokk zeneszerző, Arcangelo Corelli mester volt.



*******************************


Michaël Dudok De Wit három reklámfilmje
Ötletesség, gondolatiság, emberség, annak ellenére, hogy „csak” egy amerikai telefontársaság reklámfilmje.



Christine Rabette - Köszönöm! (Merci!) (2003)


A Golden Wave-díjas nyolcperces rövidfilm „Bodhiszattva a metrón” címmel híresült el a videómegosztókon, nem lehet tudni, hogy az alkotó szándéka szerintvalóan-e, vagy csak egy feltöltő kénye-kedve alapján, mindenesetre a magyarítás ezúttal elég szerencsésnek bizonyult. Ugyanis a filmben egy bódhiszattva állapotú lélek (derűs szent) a metróra száll, hogy a körötte végtelenül elcsigázott, vélt és valós problémáik miatt maguk börtönébe zárt szomorú emberek csüggedését derűbe fordítsa, s mint az láthatjuk majd, meglehetősen katartikus sikerrel.
Keleten Bodhisattva-nak (Bódhiszattva), „Megvilágosodott Lénynek”, olyan személyt tartanak, aki majdan Buddhává válik. Így írnak róla:
„Akkor nevezünk valakit Bódhiszattvának, ha az adott személy hamarosan Buddhává válik, amin alatt olyan embert értünk, aki először maga megvilágosodik és ezután másokat is a megvilágosodáshoz vezet. A 'Bodhi' szó, itt arra a szent emberek által elért bölcsességre utal, aminek szintjén a Kiáradások már felszáradtak. A 'Bodhi-lény', olyan lény, aki ebből a bölcsességből születik, és akit már a bölcsek védenek és szolgálnak.” (Edward Conze: Buddhist Scriptures, 1973)