„A londoni színben a rajzfilmrendező listaszerűen felsorolja a Madách és saját jelene között eltelt másfél század traumáit, eseményeit, és ezek főbb szereplőit egy óriáskerék utasaiként, illetve a haláltánc szereplőiként mutatja be a közönségnek. Az igazság és az idő vaskereke (Éva kivételével) mindannyiukat a sötétbe taszítja: Supermant és a Beatlest, Marilyn Monroe-t, King-Kongot, a világháborúk áldozatait, forradalmárokat és vezéreket, politikusokat, királyokat és királynőket, fizikusokat és sportolókat, a popkultúra ikonjait, sőt, a pápát is. (...)
Az ember tragédiájának animációs adaptációja hosszú évtizedeken át, nehézkesen készült (az 1970-es évek végén született meg az eredeti ötlet, ami 1983-ra forgatókönyv formájában öltött alakot, 1988-ban pedig az első anyagi támogatással elkezdődhettek a munkák). A rendező sem kronológikusan haladt a színek megrajzolásával (elsőként az Űr-szín készült el, végül a legdrágább, a londoni); volt, ami hagyományos kézi animációval kelt életre, és volt, ami már számítógépes grafikával. Mégis, éppen a formanyelvi alapötlet, azaz a színekhez rendelt különböző stílusvilágoknak és mozgóképnyelvi eszköztárnak köszönhetően a rajzfilmes adaptáció koherens egészet alkot. Nem könnyű darabnak rajzolta meg Jankovics a Tragédiát, hiszen az eredeti sem az. Százhatvan percnyi tömény történelmi, művészettörténeti utalásokkal gazdagított eklektikus vizualitást társított Madách archaikus, eredeti szövegéhez, amit nehéz elsőre befogadni, érdemes hát újranézni. Mert igaza lehetett a rendezőnek akkor, amikor egy interjúban azt mondta, a 70-es években Orwell 1984-ét olvasva rájött, Madách mindent tud, amit érdemes tudni a világról, hiszen már a 19. században megírta – akkor még utópiának számító – jelenünket az emberiség nagy világtörténelmi és kultúrtörténeti enciklopédiájában. E világenciklopédia most már a hetvenéves Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező virtuóz vizuális előadásában is látható.” (Idézet Jakab-Aponyi Noémi írásából)
