Xavier Beauvois: Emberek és istenek (2010)

Mondám néktek „Ti Istenek vagytok A Dicsőséges Magasságos fiai, de meg kell halnotok, mint férfiaknak, és hercegekhez méltó módon elesni”

82. Zsoltár

Valahol egy kolostorban, Algéria hegyei között békében él egymás mellett nyolc francia szerzetes és muszlim testvéreik. Ám az erőszak és a terror lassan eluralja az egész környéket, ami embert próbáló kihívás elé állítja Isten szolgáit. A szerzetesek dilemmája az, hogy az újonnan fellépő muszlim szélsőségesek terrorja miatt katonai biztosítással távozzanak-e, magukra hagyva ezzel a falubelieket, vagy maradjanak, s ezzel a szinte biztos halált válasszák?

A 2010-es cannes-i filmfesztivál megtörtént eseményeket feldolgozó nagydíjas alkotása bizonyságul szolgálhat azok számára, akik a vallásos hitet elavult babonának, elmaradott társadalmak ópiumának vagy csak a valóságot elfedő önhipnózisnak gondolják: a kilencvenes években játszódó film szerzetesei a legmagasabb erkölcsi minőségű emberi életet élik meg Algéria hegyei között.

A film a 2011-es cannes-i filmfesztiválon három díjat is nyert: fődíj, legjobb mellékszereplő (Michael Lonsdale, az orvos, Luc szerepéért) és a legjobb operatőri munka (Caroline Champetier).

A film két óra lassú időtlenség egy gyönyörűséges földi és égi tájban, e filmet valószínűleg később majd a XXI. század eleji filmművészet egyik legjelentősebb alkotásaként fogják számon tartani. Feltétlenül érdemes rászánni a szemlélődő figyelmet.

Emberek és istenek

(Des hommes et des dieux / Of Gods and Men)

színes, feliratos, francia filmdráma, 122 perc, 2010

rendező: Xavier Beauvois

forgatókönyvíró: Xavier Beauvois, Etienne Comar

operatőr: Caroline Champetier

vágó: Marie-Julie Maille

producer: Etienne Comar

gyártó: Armada Films, Why Not Productions

szereplők:

Lambert Wilson (Christian)

Michael Lonsdale (Luc)

Olivier Rabourdin (Christophe)

Philippe Laudenbach (Célestin)

Jacques Herlin (Amédée)

Loïc Pichon (Jean-Pierre)

Xavier Maly (Michel)

Jean-Marie Frin (Paul)

Film honlapja

IMDb

Kritika:

PORT.hu, 2011. január 26.: Hinni vagy elmenekülni?

Filmtett, 2011. január 27.: Egy csendes kálvária operája

Index, 2011. február 1.: Döntöttek, meghaltak

Mancs, 2011. január 27.: Emberek és istenek

Emberek és istenek (1. rész)

Emberek és istenek (2. rész)

Christian testvér hitvallása:

„Ha ez valaha is megtörténik, manapság gyakran megtörténhet, hogy a terrorizmus áldozatává válunk, mint itt a külföldiek, szeretném a közösségemet a templomunkból, a családomat arra emlékeztetni, hogy életemet Isten adta, mint ezt a helyet is. Elfogadom, hogy az Úr rendelkezik minden élő teremtmény felett.

Nem volt számomra idegen e kegyetlen elhurcolás. Az én halálom ugyanolyan, mint oly sok más erőszakos halál. Sorsa a fásultság és feledés. Eleget éltem ahhoz, hogy tudjam, bűnrészese vagyok a gonosznak. Igen, elterjedt a világban és a gonosz engem sújtott, vakon.

Soha nem kerestem ezt a halált. Nem fogom örvendetesnek érezni, hogy ezeket a szeretett embereket vádolják meg az én véletlenszerű meggyilkolásommal. Tudom, hogy megvetést éreznek ezek az emberek iránt válogatás nélkül. És tudom, hogy ez az iszlámnak, egy eltorzult változata. Ez az ország, és az iszlám számomra valami teljesen más. Egy test és egy lélek.

A halálomat természetesen hamar kisajátítják azok, akik engem naivnak vagy idealistának tartanak, de tudniuk kell, hogy meg fogok szabadulni egy égető kíváncsiságtól és ha Isten is úgy akarja, látni fogom az Atya tekintetét közösen az iszlám gyermekeivel, hiszen őket ugyanúgy tekinti.

Ez a köszönet magában foglalja az egész életem beleértve mindenkit, természetesen tegnapi és mai barátaimat és benneteket is, barátaim az utolsó pillanatban, akik nem tudták, hogy mit cselekszenek. Igen, benneteket is.

Kérjük irgalmadat és ez a búcsú.

Szeretném ha, és remélem, találkozunk újra a boldog lelkek Paradicsomában, ha Isten is úgy akarja közösen, az Atya színe előtt. Ámen. Insha'llah.”

Huszárik Zoltán: Elégia (1965)

Elmennek, elhagynak a lovak. Ezeket az állatokat, amelyeket az ember időszámításunk előtt kétezer évvel magához szelídített, s ábrázolásaiban elsők között örökített meg a barlangfalakon, lassanként kiszorítja a civilizáció. Illő, hogy az ember, aki hosszú időn át társává tette őket, elbúcsúzzék tőlük. Ez a film lírai vallomás. A búcsú gondolatát fogalmazza meg az emlékek megidézésével. Huszárik Zoltán lírai filmje felidézi a ló "filogenezisét", s ezzel az antropomorfizációval követeli emberarcúbb megtartását. Az Elégia több hazai és nemzetközi fesztiválon páratlan sikert ért el.

Elégia

színes, magyar filmetűd, 19 perc, 1965

rendező: Huszárik Zoltán
forgatókönyvíró: Huszárik Zoltán
zeneszerző: Durkó Zsolt
operatőr: Tóth János
vágó: Morell Mihály

IMDb


Huszárik Zoltán

zaklatott sorsú, de egyben mitologikus alakja a magyar filmművészetnek. Azon kevés emberek közé tartozik, akik egy korszak jelképévé váltak, és azok közé is, akik a filmnyelvet végérvényesen megváltoztatták, akik kiemelkedő alkotásaikkal egy új szintre emelték a művészeteket. Munkássága a költészet diadalának tartott filmdrámákat (Szindbád, 1971.), és az annak a felmagasztalásaként számon tartott filmetűdöt (Tisztelet az öregasszonyoknak, 1971.) is tartalmaz.

Elégia
„A megkínzott ló szenvedése
Embervérért kiált az égre"
(William Blake: Az ártatlanság jövendölései)

Az Elégia 1965-ben készült el, Huszáriknak nagy segítségére van Tóth János is. A Huszárik által megteremtett új szerű asszociatív-ritmikus filmformájának első darabja ez a film. 1966 tavaszán mutatják be művet, ami amellett, hogy megújította a magyar film formavilágát, a rendszert is bírálta. Ez az alig húsz perces műremek elbúcsúztatja azt az állatot, amelyik már évezredek óta szolgálta az embert, de mára kiszorult a városokból és a hétköznapi életünkből. Egy három tételes lírai vallomás ez, amely Durkó Zsolt feszes zenéjével bemutatja a teljes kiszolgáltatottságot. Az első rész részben egy pusztulásra ítélt táj fájdalmas képeit láthatjuk, ami egyszerre érzékelteti velünk az ember és a ló szemszögéből az áldozati szerepet. A parasztasszony, az öreg férfi és a ló szeme „sem közvetít sem energiát, sem érdeklődést, csupán reflexszerűen kiváltott, remény nélküli, önmaga iránt is tárgyilagos halálra elszántfigyelmet."(Bódy Gábor: 1946-1985. Életmű bemutató; 1987.; 246. oldal)

Ezután, a második részben szembesít minket a film a világ változásával, és azzal, hogy ezzel szemben tehetetlenek vagyunk. A képi világban a természetet felváltja a falusi élet szöges ellentéte, a nagyváros, villamosaival, szórakozóhelyeivel. A ló már itt nem, mint a természet része, az ember társa jelenik meg, hanem, mint egy szórakozási eszköz a lóversenypályán. A harmadik részben a hosszú dobszóló végig kíséri a mészárlás bemutatását. A lágerekhez hasonló módon vezetik be a lovakat a vesztőhelyükre. Az ismétlődő gyilkolás, a rángatózó kamera, a műtermi fények mind-mind a bevon minket a filmben, a néző bűnrészesnek érzik magukat, rájönnek a ló és köztük lévő párhuzamokra, a kiszolgáltatottságra, az idő múlására és változására.

Huszárik ebben az etűdjében a költészetet beemeli a filmbe, és onnan nagy költők egyszer már versben megfogalmazott mondandóját adja vissza, mint József Attila, Tóth Árpád vagy a BBS-hez közeli Pilinszky János, de a mű kiindulópontjaként említhetnénk Nagy László 1963-as versét, a Búcsúzik a lovacskát is.

Bódy Gábor szerint az Elégia „az első magyar film, amely a film nyelvében gondolkodott" (Bódy Gábor: Egybegyűjtött filmművészeti írások; 2006.). A filmben olyan lírai-zenei kompozíció és montázs-lüktetés élvezhető, amely az egyetemes filmművészetben is újat jelentett. A filmben a művészeti ágak kölcsönös kapcsolatba kerülnek egymással, ami lehetővé tette egy teljesen új kifejező eszköz megteremtését A szokatlan kamerabeállítások és mozgatások, a kemény vágások és a verbalitás nélkülözése mind-mind az elkövetkező évek BBS-es filmjeinek meghatározó eleme lett, és hatásával egymaga feledtetni tudta a magyar film negyven éves lemaradását az avantgárdban.

Meló Ádám, 2010

Nagy László: Búcsúzik a lovacska

- részlet -

Ó, én háborodott lelkem

ítéletes rút szemeim

siralomházi próféta vagyok

ne féljetek

rámköpni szabad

Vascső-karámból nyihogás

fenyegetés is hiábavaló

ha a kerékreszerelt mészárosok

pléh-szárnyaikat összeütik

s már darabolnák életemet így:

itt a bőr, itt a hús, itt a csont

ne hagyj el engem erőm

nehogy orraessek idő előtt

befutom a zöld mezőket

margaréták, verjetek sziven

jó az nekem

nyárfák virág-cicái

hátamon, sörényemen

édes kis karmaitokkal

kapaszkodjatok jól, mert futunk

szememnél nem a bárdok suhognak

óriás lepkék, lángpirosak

sárgák lilák

ereim országát üdvözli

minden levél

nedv-özön a vérem örömét

a tücskök gyémántzenéje tüzem

s zenévé töreti magát

a sugár meg a szél

a térdeimen

kiterülve a víz dörejére

szárnyam és hajam is pihenni tud

s míg ballagva szelíden járok

a két hegy közt kifeszült sas

becsukja szárnyait

s lehajtott fejemet követi gyalog

pillantásomtól a gyilkos beléndek

megretten s méreg helyett

szívesen termelne cukrot -

meglep az éjszaka, opált ködöl

álmodni, hallgatni

belépek a virágzó jázmin közé

virágpor, fessed aranycsizmává

e boldog fejet

Jaj, a hó

feketedve kavarog a hó

még a fogaimat is

megőrlitek!

A teljes vers itt olvasható.

Huszárik Zoltán: Szindbád (1971)

„A fiatalon elhunyt grafikus, novellaíró, rádióműsor-rendező, Huszárik Zoltán, csupán két nagyjátékfilm megkomponálásának erejéig kopogtatott be a magyar filmkészítés szűkre szabott ajtaján, hogy bebocsájtást nyerve, finomra csiszolva átnyújtson az egyetemes filmtörtélem színpadán két gyémántkövet, a Szindbád (1971) és a nem sokkal halála előtt elkészült Csontváry (1980) című filmeket. A bergmani mélységekbe merülő rendező filmjei a lélek igaz tükrei, melyeken a láthatatlannak tetsző apró levegővétel is szemmel érzékelhető lenyomatként jelenik meg.

Huszárik Zoltán filmrendező, az elmúlás tengerén hánykolódó, alámerülni készülő Szindbád emlékeivel ünnepli az életet, a benne rejlő legfontosabb adományt, a nőt, és mindent mi általa létezik: a szerelem, a vágy, maga a lét, és mindaz, mi e szavakba foglaltatik. Huszárik Zoltán a lét és nemlét határain hajózó Szindbád figurájával eggyé váló Latinovits Zoltán alakján keresztül, az alkotókat a vásznon finoman egymás mellé sorakoztatva fonja Sára Sándor képkockáira vetítve az érzékiség lágyan lengő fonalát, a néző szeme láttára pödri ki belőle az élet nagy igazságait."

http://mozifilm.blogter.hu/390899/szindbad

A haldokló Szindbád, tündérmesék lovagja, lét és nem lét határán bolyongva keresi az élet értelmét. Az organikusan átlényegülő természetben, érzéki örömökben, kulináris élvezetekben véli megragadni a szépséget. Életre kelnek emlékei: megbarnult fényképek, elszáradt virágok, elsárgult szerelmes levelek. Sorra látja a szívének kedves asszonyokat: Florentint, Lenkét, Fruzsinát, a kis virágáruslányt és a többieket. Felrémlik, hogyan mesélt a diszkrét Vendelin pincér a feleségéről velős csont és fácánsült között, s hogyan átkozta az ismeretlen urat - őt, Szindbádot -, aki megszöktette és az öngyilkosságba hajszolta az asszonyt. Szindbádot autonóm szelleme, tökéletességvágyó keresése nem engedi egyetlen nő tartós szerelmében megállapodni...

Krúdy, Huszárik, Sára Sándor, Latinovits Zoltán Szindbádja képköltemény. Férfiszóló és női hangok zeneműve, az örök idő festménye, vizuális kompozíció tájakra, utcákra, szobákra, életre, halálra. „A mese ejtett rabul... Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat, színes nyomatként raktározza az emlékezet... többszólamú, fátyolos közlése mögött akkor éreztem meg a férfias szemérmet. Mit akar Szindbád? Elsősorban élni, minden életközegben benne lenni - tájban, nőben, tárgyban, az ételek jóízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos kertjeiben... Nem hagy maga után mást csak a pillanat szétroncsolt emlékműveit.” (Huszárik Zoltán)

Szindbád

színes, magyar filmdráma, 90 perc, 1971

rendező: Huszárik Zoltán

író: Krúdy Gyula

forgatókönyvíró: Huszárik Zoltán

zeneszerző: Jeney Zoltán

operatőr: Sára Sándor

díszlettervező: Vayer Tamás

jelmeztervező: Vágó Nelly

vágó: Morell Mihály, Huszárik Zoltán

szereplők:

Latinovits Zoltán (Szinbád)

Ruttkai Éva (Lenke)

Dajka Margit (Majmunka)

Leelössy Éva (a fiatal Lenke)

Nagy Anna (Fruzsina)

Andai Györgyi (Setétke)

Szegedi Erika (Florentina)

Muszte Anna (virágáruslány)

IMDb

Idézetek a filmből:

„Szindbád: Élet, élet, szent megunt élet. Milyen jó visszajönni beléd!

Szindbád: Talán mindenütt voltam, bálban és temetésen, erdőben és vízparton, bűnben és erényben. Sokat utaztam, most elfáradtam.

Szindbád: A halálnak nincs fénye, sem árnyéka, de van valami rozmaring szaga. Végre megszabadultunk egy kopott nadrágtól és nikli óralánctól. Megszabadulunk a köszöntgetésektől, a hazug szavaktól, a földi élet összes kellékeitől.

Szindbád: Akkor volt érdemes élni, mikor titokzatosan lehetett megjelenni éjjel a kertek alatt. Megkopogtatni az ablakot. Gyönyörű szavakat mondani várakozó nőknek. Amikor lángolni lehetett, elhervadni és boldogan nevetni.

Majmunka: Hát én tökéletesen kiábrándultam magából kedves barátom.

Szindbád: Gyöngyvirágszál, semmi szemrehányás. Már megint a sötétebbik szemüvegedet tetted fel. Az élet a szép hazugságok láncolata. Nincs a szerelemnél meghatóbb érzemény, mert korunkban, amikor a nemes érzések, a vallásosság, a hűség, a tisztelet, a barátság, a hazaszeretet, lassan kivesznek a világból, csak a szerelem az, amely képes visszavarázsolni a régen letűnt idők illúzióját. A nők gyöngédségére nagyobb szükség van mint valaha, mert minden nő, még a legközönségesebb is rokonságban van a holddal, a túlvilággal, a babonával. Csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat, és minden alkalmat meg kell adni a nőknek, hogy a javítás munkáját elvégezhessék a férfiakon.

Majmunka: Ne erről beszéljen Szindbád úr. Ismerjük mi már egymást. Maga lump, dagadt, szürke hajú, elzüllött ember. Nem bízhatom magára tovább a becsületemet.

Szindbád: Az a baj, hogy én annyit értek az élethez, mint egy gyerek. Nem tudom a titkát annak hogyan kell viselkedni. Hogy mit kell mondani. Hogy kell boldogulni. Nekem tulajdonképpen egy kertben kellene ülnöm, vagy egy kórházban és tervezni, csak tervezni, csak tervezni. Mert amint cselekedetre kerül a sor, rögtön elhibázom a dolgot. Melléütök a szegnek.

Szindbád: Elmentem az édesanyámhoz. Jól van. Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga művelteti a kis földjét, a kis szőlejét. Nem szorul senkire. Más ember, mint én vagyok. Más fajból voltak ők, mint amit ideadtak nekünk. Azok tudtak élni. Még akkor lehetett is élni. És jól tudtak élni. Ezek itt nem tudnak. Nem is tudják, mi a szép és mi a jó élet. Nem tudják mi a jó falat, a jóízű pihenés. Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna. Protekciót biztos nem vettem igénybe. Már arra sem vagyok kíváncsi, hogy minek örülhet az ember ha magyar.”

Nagy László:

Szindbád

Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharára. Szindbád havazik.

S mert a nagy szomjazók nagy szenvedők is: eljő a másnap, a megtestesült utálkozás, a bűntudat hóhéri csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a vezeklésnek. De minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás, csokornyakkendősen, violaszín mellényben a férfi föltámadása. Hajó lesz a koporsó, kitépi magát a siratók görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De törekszünk, hogy a miénk legyen!

Férfiasabb válasz nincs.

Kinek van igaza? A szindbádi lángnak vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak?

Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád.

Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekedésnek.

Nem járt még a hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyár-leveles. Börzsönyösen, ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha.