Hetven éve, 1941. október 21-én, Budapesten született értelmiségi családban. Apját 1950-ben koholt vádak alapján életfogytiglani kényszermunkára ítélték, majd 56-ban kiszabadították, és szabadlábon maradhatott. Közben 1951-ben kitelepítették a családját, de két évvel később, 1953-ban visszatérhettek.
1955-től a Pannonhalmi Bencés Gimnázium és Kollégiumba járt, itt is érettségizett, ezután 1960-tól a Pannónia filmvállalatnál fázisrajzolóként tevékenykedett, ahol 1965-ben rendezőnek nevezték ki.
1974-ben a Küzdők című munkáját Oscar-díjra jelölték, majd 1977-ben elnyerte a Cannes-i filmfesztivál legjobb rövidfilmnek járó Arany Pálma-díját.
1994-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett, és még ugyanebben az évben megpályázta a Duna Televízió elnöki pozícióját, sikertelenül.
Az 1997-es Eszeveszett birodalom című mozinál grafikai tervezőként segítette a Disney stúdió munkáját. Több mint 20 évig tanított animációt, többek között a Képzőművészeti Szakközépiskolában. 1988-tól 10 éven keresztül televíziós műsorokat készített többek között a gyermeknevelés és a kultúrpolitika témájában.
1998-tól a Magyar Művelődési Kulturális Alap Bizottságának elnöke, 2003-tól a Fidesz Kulturális Tagozatának elnökségi tagja. Többek közt olyan filmek kötődnek a nevéhez, mint Az ember tragédiája, a Fehérlófia, vagy a Magyar Népmesék sorozat.
Két filmjével tisztelgünk a születésnapja alkalmából. Isten áldja, éltesse további munkájában, hogy küldetését tudja folytatni még hosszú éveken át a magyarság és a világ jobbítására.
Egy a semmiben lebegő, sík felületen öt kabátos férfi áll, talán horgásznak. Mindegyikük hátán egy szám található (23, 35, 51, 75, 77). A sík, melyen állnak egyensúlyban van, azonban ha az egyikük megmozdul, akkor a felület kibillen, és valakinek szintén mozdulnia kell, hogy újra egyensúlyba kerüljön. Semmi nem zavarja a nyugalmukat és az egyensúlyukat. Míg nem az egyikük egy zenélő dobozt „halászik ki”. A doboz kizökkenti őket. Mindenki meg akarja nézni a dobozt, ami csak úgy lehetséges, ha együttműködnek. De doboz megszerzéséért folytatott küzdelemben, megfeledkeznek az együttműködésről, mindenki csak a dobozra koncentrál. A küzdelemben, a felborult egyensúly miatt, sorra zuhannak le a felületről a semmibe. Végül egyikük (a 23-as, az egyetlen prímszámot viselő) „győztesen” kerül ki, de egy reménytelen helyzetben találja magát: a sík egyik sarkában ő áll, míg a doboz a másik sarokban, egyensúlyban.
Az 1989-ben bemutatott német animációs rövidfilm hagyományos technikával készült. A Lauenstein fivérek eredetileg az Alphaville együttes felkérésre a Middle of the Right c. számukhoz készítették.
A Balance 1990-ben elnyerte a legjobb animációs rövidfilmnek járó Oscar-díjat. A filmet három németországi múzeumban is kiállították, köztük Bonnban a Történelem Házában, ahol egy végtelenített előadás formájában tekinthető meg.
További elismerések:
Clermont-Ferrand-i Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál (1990) - díj: zsűri különdíja
Ottawa-i Nemzetközi Animációs Fesztivál (1990) - díj: legjobb 10 percnél rövidebb film
Német Film-díj (1989) - díj: Ezüst Német Film-díj (legjobb rövidfilm)
Ez a rövid kis animációs film a post-rockot játszó Mogwai zenekar 2006-os lemezének címadó dalára, Monkmus filmes, illusztrátor által készített videoklipje. Az alkotó honlapján megtekintetők még a további munkái, az együttes bemutatkozása pedig innen érhető el.
E film meglehetősen titokzatos mű, sejtelmes szöveggel és zenével. Állítólag csak nagy ritkán fogalmaz dalban az együttes, de ezúttal a szövege sem visz közelebb az értelmezéshez. A Mogwai munkáit közelebbről ismerők úgy tudják, hogy a dal a Barents-tengeren 2000. augusztus 12-én elsüllyedt orosz K-141 Kursk tengeralattjáró tragédiájáról szól.
Mindenesetre, amit kapunk a mű által, az egy rendkívül erős képekben megfogalmazott párpercnyi apokalipszis, mintegy szomorú tudomásulvétele az elkerülhetetlen végnek, és – jobb híján nevezzük – a Kiválasztottaknak tudatos „bebábozódása” egy új életformába, azzal a reménnyel, hogy egyszer majdan még újra egy élhető világra lelnek. Egy igazán kínzó kollektív XXI. századeleji életérzés lenyűgöző képekbe sűrített meséje ijesztget bennünket Monkmus vásznáról.
Felkérésre az Európai Unió jelentősebb rendezői készítettek egy-egy darabonként 5 perces, összesen 25 epizódból álló filmet, „Vision of Europe” címmel. Tarr Béla a Prológus című munkájával iratkozott fel e gyűjteményes összeállításba.
„Egész életemben a kisemmizettek oldalán álltam, és olyan filmeket próbáltam csinálni, amelyek ezekről az emberekről szólnak. Az ő emberi méltóságukról. Amit nem megadni kell nekik, hanem felmutatni bennük.” - nyilatkozta egy lapnak. (Magyar Narancs, 2001)
Az egykor filozófusnak induló, majd hajógyári munkás és amatőr filmes kezdetben azt gondolta, hogy a világot meg kell változtatni a filmekkel. Tulajdonképpen ma is hisz ebben, de már csak feltételes módban. Előbb ünnepelték külföldön stílusteremtő mesterként, mint Magyarországon. Méltatói a csodálatos, pokoli, félelmetes, felemelő, archaikus, kozmikus, pesszimista, metafizikus jelzőkkel próbálják érzékeltetni filmjeinek hatását.
Ő ennyit tart ars poeticajának: „A valóságra figyelek, és nem a filmre.” Az itt bemutatott filmje is e koncentrált figyelemnek az eredménye.
Vígh Mihály, a rendező állandó alkotótársának zenéje pedig a látvány szerves részeseként segíti a nézőt a "valóság"-ra való odafigyelésben.
Nők tocsognak gumicsizmásan a városszéli sárban a folyón leúsztatott fahasábhalmok között. Lánykák, asszonyok, anyák keresik apjuk, férjük, fiuk üzenetét egy távoli munkatáborból, ahonnan bár tudják, nem jöhet üzenet, mégis remélik, hogy életjelet küld nekik szerettük az ázott fa bütüjén. Minden nap lerohannak ide, és minden nap elcsüggednek, hogy másnap aztán megint az első híradásra lefussanak a partra dobált fatörzsekhez. Még mielőtt végigtapogathatnának minden lehetséges évgyűrűs üzenőfelületet, egy darálóban forgácsolódnak fel a remény fahasábjai.
Tán nem festettek még ezelőtt és azóta sem megrázóbb képet a XX. századi diktatúrák, mindenekelőtt a kommunizmus embertelenségéről, életellenességéről.
Tengiz Abuladze grúz filmrendező világhírű filmje a Gorbacsovi peresztrojka egyik jelképévé vált, melyben az önkényuralom jelenségét és az emberi jogok lábbal tiprását ostorozta.
Az 1984-ben készült filmet csak 1987-ben mutathatta be.
A 40. Cannes-i filmfesztiválon a zsűri különdíjával jutalmazták, és számos országban vetítették hatalmas sikerrel. A Sztálin elleni egyik legharciasabb kirohanásként értelmezték, s ezért világszerte milliók voltak rá kíváncsiak. Abuladze interjúiban folyton hangsúlyozza, hogy filmje minden olyan államról és államférfiról szól, ahol totális diktatúra van. Ő maga a jelenség ellen kívánt szólni.
A történet szerint Varlam Aravidzét, a nagy diktátort családja eltemeti, majd minden reggel a teraszon találják a holttestet. A sírgyalázó egy asszony, akinek apját és anyját a diktátor gyilkoltatta meg. A bíróság előtt tettét beismeri, de nem vallja magát bűnösnek, s megesküszik, hogy amíg csak él, a holttest nem nyugszik földben. Elmondja, hogy szerinte Aravidze még mindig él, hiszen eszméi ott vannak ma is közöttük, s lényegében magának a tárgyalásnak is hasonló a lefolyása. Elbeszélése révén megelevenedik Aravidze élettörténete polgármesterré választásától kezdve.
A Vezeklés legképtelenebb, legabszurdabb epizódjai a valóságból vétettek. Így például, mikor a bebörtönzött bevallja: megbízói parancsára titkos földalatti alagutat készült ásni Bombaytől Londonig, továbbá mérgezett kukoricát akart ültetni, hogy megsemmisítse a népet. „A szomorú valóságból merítettük” – nyilatkozta maga a rendező.
Vagy amikor egy teherautónyi azonos nevű embert tartóztatnak le, mert egyikőjükre gyanú terelődött. „Ha elengedjük őket, kárba vész a fáradságos munkám” – könyörögnek a diktátornak. „Rendben van – sóhajtja megadóan a diktátor –, ültessük le mindet!”
Mint ahogy valóság volt a lehetetlennek tűnő jelenet: egy templom, mely elektromos alállomásként működik. A Batumi hatóságok csak a film után bontották le, pánikszerű gyorsasággal.
Legemlékezetesebbek tán azok a képsorok, amikor a vonat szálfákat szállít a városba a táborokból, melyekbe a hadifoglyok belevésték nevüket – mindez megtörtént: a sztálini táborok rabjai így tudtak csak üzenni hozzátartozóiknak.
Tengiz Abuladze filmje nem pusztán a zsarnokságról, hanem a századunkra oly jellemző abszurd és irracionális zsarnokságról szól. Arról, amely sorra lelövi a poénokat, a valóságot rémálommá növeli, és torkunkra forrasztja a nevetést. Arról, amelyben a szavak elvesztik értelmüket, a rabság és a szabadság, a boldogság és a kín fogalma fölcserélődik, a nyelv mögül eltűnik a jelentés, mindent áthat, belep a hazugság és az önáltatás.
„Békesség a háznak” – ekképp köszönnek a lakásba belépő fegyveres martalócok, hogy elhurcolják áldozatukat.
Ne tévesszen meg senkit a főhős grúz neve, mondta, a színész – Avtandil Maharadze – „a rossz megtestesülését, a gonosztevő absztrakt figuráját játssza el.”
Erre utal a zsarnok neve (Aravidze), ami grúzul Senki-t jelent.
A film világa a téren és időn kívül helyezkedik el. A hatalom emberei középkori páncélt hordanak, más szereplők mai ruhákat viselnek, a rabokat hol szekéren, hol rabomobilon szállítják, rockzene népzenével és Beethoven-motívumokkal keveredik, az ügyész pedig Rubik-kockát csavargat elmélyülten.
A börtön egy sötét barlang, a kihallgatások viszont virágos mezőn zajlanak. A háttérben pedig a hóhér örök hűséget esküszik Justitiának, az igazság bekötött szemű istennőjének.
A zsarnok bajusza Hitlert, fekete inge Mussolinit, szemüvege és alakja pedig Beriját idézi.
Abuladze azt sugallja: minden népnek saját magának kell számot adnia múltjáról a következő generációknak, a bűnnel való szembenézés nélkül nincs feloldozás és megbékélés. A filmben a zsarnok bűnéért családja vezekel: unokája öngyilkos lesz, fia fájdalmában maga ássa ki Aravidze holttestét a sírból, s hajítja le a szikláról.
Az Oscar- és mindenféle más díjas (további elismeréseiről innen) holland animációs rendező olyan módon képes pár percben az emberi élet legfontosabb kérdéseinek a legvégsőbbekig összesűrített esszenciáját adni, mint rajta kívül tán senki más nem. Az Ember-Ember, Ember-Küldetés, Ember-Teremtő viszonyok nagy-nagy ismerője ő. És aki jó ember, az minden másban is képes jó lenni! Álljon itt a bejegyzés végén pár példa arra a munkáiból, hogy ízléssel, emberszeretettel, még az oly holt tevékenység, mint a reklámfilm-készítés is, átnemesíthető, még az is élettel teltté tehető.
A szerzetes és a hal (The Monk And The Fish) - 1994
A kövér és gondtalan szerzetes egy napon mit sem sejtve horgászni indul, és majdnem kifog egy játékos halat, amelyik aztán valahogy mindig kicsusszan a kezei közül. A szerzetes ettől kezdve mindelszántabban akarja ezt a jószágot, de az újra és újra kijátssza őt. Ezért megpróbálja horgászbottal, hálóval, íjjal, ravasz trükkökkel megfogni, könyveket lapoz fel, tanulmányokba mélyed, de a hal, úgy tűnik, nem lehet már sohasem az övé. Közben e hajsza észrevétlenül a szerzetes és a hal végeláthatatlan közös spirituális utazásává lényegül át, s egy feledhetetlen példázattá lesz az emberi természetünkről.
A sok-sok díjat elnyert film hagyományos animációs technikával, ecsettel, tussal, akvarellel és számítógéppel készült. A muzsika Arcangelo Corelli La Follia című műve.
Egy apa egykor boldogan együtt kerekezett a kislányával, majd egy napon csónakba szállt és örökre elhajózott. Aztán múltak az évszakok, és lassan elmúlt maga az élet is. A kislányból hamarosan kamasz lett, és gyorsan felnőtt nő, majd öreg néni, de mindvégig ugyanúgy tekerte tovább a kerékpárját, mint egykoron az édesapjával. Michäel Dudok de Wit filmje a csöndes, életen át tartó vágyakozásról szól, és rólunk, mindannyiónkról. 8 perc 30 másodperc szomorúság, mely végén mégis van feloldozás. A szénceruzás és szoftveres technikával készült munka szinte minden filmfesztivál díját elnyerte, többek között 2001-ben az Oscar-díjat is.
A filmben egy kis pötty vándorol elszántan egy végsőkig absztrakt, de ismeretlenségében is ismerős emberi tájékon, közben a szívünk szakad meg érte, hogy csak érjen már el a végső céljához, érje el a megnyugvását, a harmóniáját. Dudok tán legérettebb, legkiforrottabb munkája e filmecske, ahol minden mozzanatnak, tollvonásnak elódázhatatlan jelentősége van, mert ez maga az élet, a mi egyszeri életünk. A rendező muzsikus „alkotótársa” ezúttal is a barokk zeneszerző, Arcangelo Corelli mester volt.
*******************************
Michaël Dudok De Wit három reklámfilmje
Ötletesség, gondolatiság, emberség, annak ellenére, hogy „csak” egy amerikai telefontársaság reklámfilmje.
A Golden Wave-díjas nyolcperces rövidfilm „Bodhiszattva a metrón” címmel híresült el a videómegosztókon, nem lehet tudni, hogy az alkotó szándéka szerintvalóan-e, vagy csak egy feltöltő kénye-kedve alapján, mindenesetre a magyarítás ezúttal elég szerencsésnek bizonyult. Ugyanis a filmben egy bódhiszattva állapotú lélek (derűs szent) a metróra száll, hogy a körötte végtelenül elcsigázott, vélt és valós problémáik miatt maguk börtönébe zárt szomorú emberek csüggedését derűbe fordítsa, s mint az láthatjuk majd, meglehetősen katartikus sikerrel.
Keleten Bodhisattva-nak (Bódhiszattva), „Megvilágosodott Lénynek”, olyan személyt tartanak, aki majdan Buddhává válik. Így írnak róla:
„Akkor nevezünk valakit Bódhiszattvának, ha az adott személy hamarosan Buddhává válik, amin alatt olyan embert értünk, aki először maga megvilágosodik és ezután másokat is a megvilágosodáshoz vezet. A 'Bodhi' szó, itt arra a szent emberek által elért bölcsességre utal, aminek szintjén a Kiáradások már felszáradtak. A 'Bodhi-lény', olyan lény, aki ebből a bölcsességből születik, és akit már a bölcsek védenek és szolgálnak.” (Edward Conze: Buddhist Scriptures, 1973)
Mondám néktek „Ti Istenek vagytok A Dicsőséges Magasságos fiai, de meg kell halnotok, mint férfiaknak, és hercegekhez méltó módon elesni”
82. Zsoltár
Valahol egy kolostorban, Algéria hegyei között békében él egymás mellett nyolc francia szerzetes és muszlim testvéreik. Ám az erőszak és a terror lassan eluralja az egész környéket, ami embert próbáló kihívás elé állítja Isten szolgáit. A szerzetesek dilemmája az, hogy az újonnan fellépő muszlim szélsőségesek terrorja miatt katonai biztosítással távozzanak-e, magukra hagyva ezzel a falubelieket, vagy maradjanak, s ezzel a szinte biztos halált válasszák?
A 2010-es cannes-i filmfesztivál megtörtént eseményeket feldolgozó nagydíjas alkotása bizonyságul szolgálhat azok számára, akik a vallásos hitet elavult babonának, elmaradott társadalmak ópiumának vagy csak a valóságot elfedő önhipnózisnak gondolják: a kilencvenes években játszódó film szerzetesei a legmagasabb erkölcsi minőségű emberi életet élik meg Algéria hegyei között.
A film a 2011-es cannes-i filmfesztiválon három díjat is nyert: fődíj, legjobb mellékszereplő (Michael Lonsdale, az orvos, Luc szerepéért) és a legjobb operatőri munka (Caroline Champetier).
A film két óra lassú időtlenség egy gyönyörűséges földi és égi tájban, e filmet valószínűleg később majd a XXI. század eleji filmművészet egyik legjelentősebb alkotásaként fogják számon tartani. Feltétlenül érdemes rászánni a szemlélődő figyelmet.
Emberek és istenek
(Des hommes et des dieux / Of Gods and Men)
színes, feliratos, francia filmdráma, 122 perc, 2010
„Ha ez valaha is megtörténik, manapság gyakran megtörténhet, hogy a terrorizmus áldozatává válunk, mint itt a külföldiek, szeretném a közösségemet a templomunkból, a családomat arra emlékeztetni, hogy életemet Isten adta, mint ezt a helyet is. Elfogadom, hogy az Úr rendelkezik minden élő teremtmény felett.
Nem volt számomra idegen e kegyetlen elhurcolás. Az én halálom ugyanolyan, mint oly sok más erőszakos halál. Sorsa a fásultság és feledés. Eleget éltem ahhoz, hogy tudjam, bűnrészese vagyok a gonosznak. Igen, elterjedt a világban és a gonosz engem sújtott, vakon.
Soha nem kerestem ezt a halált. Nem fogom örvendetesnek érezni, hogy ezeket a szeretett embereket vádolják meg az én véletlenszerű meggyilkolásommal. Tudom, hogy megvetést éreznek ezek az emberek iránt válogatás nélkül. És tudom, hogy ez az iszlámnak, egy eltorzult változata. Ez az ország, és az iszlám számomra valami teljesen más. Egy test és egy lélek.
A halálomat természetesen hamar kisajátítják azok, akik engem naivnak vagy idealistának tartanak, de tudniuk kell, hogy meg fogok szabadulni egy égető kíváncsiságtól és ha Isten is úgy akarja, látni fogom az Atya tekintetét közösen az iszlám gyermekeivel, hiszen őket ugyanúgy tekinti.
Ez a köszönet magában foglalja az egész életem beleértve mindenkit, természetesen tegnapi és mai barátaimat és benneteket is, barátaim az utolsó pillanatban, akik nem tudták, hogy mit cselekszenek. Igen, benneteket is.
Kérjük irgalmadat és ez a búcsú.
Szeretném ha, és remélem, találkozunk újra a boldog lelkek Paradicsomában, ha Isten is úgy akarja közösen, az Atya színe előtt. Ámen. Insha'llah.”
Elmennek, elhagynak a lovak. Ezeket az állatokat, amelyeket az ember időszámításunk előtt kétezer évvel magához szelídített, s ábrázolásaiban elsők között örökített meg a barlangfalakon, lassanként kiszorítja a civilizáció. Illő, hogy az ember, aki hosszú időn át társává tette őket, elbúcsúzzék tőlük. Ez a film lírai vallomás. A búcsú gondolatát fogalmazza meg az emlékek megidézésével. Huszárik Zoltán lírai filmje felidézi a ló "filogenezisét", s ezzel az antropomorfizációval követeli emberarcúbb megtartását. Az Elégia több hazai és nemzetközi fesztiválon páratlan sikert ért el.
Elégia
színes, magyar filmetűd, 19 perc, 1965
rendező: Huszárik Zoltán forgatókönyvíró: Huszárik Zoltán zeneszerző: Durkó Zsolt operatőr: Tóth János vágó: Morell Mihály
zaklatott sorsú, de egyben mitologikus alakja a magyar filmművészetnek. Azon kevés emberek közé tartozik, akik egy korszak jelképévé váltak, és azok közé is, akik a filmnyelvet végérvényesen megváltoztatták, akik kiemelkedő alkotásaikkal egy új szintre emelték a művészeteket. Munkássága a költészet diadalának tartott filmdrámákat (Szindbád, 1971.), és az annak a felmagasztalásaként számon tartott filmetűdöt (Tisztelet az öregasszonyoknak, 1971.) is tartalmaz.
Elégia „A megkínzott ló szenvedése Embervérért kiált az égre" (William Blake: Az ártatlanság jövendölései)
Az Elégia 1965-ben készült el, Huszáriknak nagy segítségére van Tóth János is. A Huszárik által megteremtett új szerű asszociatív-ritmikus filmformájának első darabja ez a film. 1966 tavaszán mutatják be művet, ami amellett, hogy megújította a magyar film formavilágát, a rendszert is bírálta. Ez az alig húsz perces műremek elbúcsúztatja azt az állatot, amelyik már évezredek óta szolgálta az embert, de mára kiszorult a városokból és a hétköznapi életünkből. Egy három tételes lírai vallomás ez, amely Durkó Zsolt feszes zenéjével bemutatja a teljes kiszolgáltatottságot. Az első rész részben egy pusztulásra ítélt táj fájdalmas képeit láthatjuk, ami egyszerre érzékelteti velünk az ember és a ló szemszögéből az áldozati szerepet. A parasztasszony, az öreg férfi és a ló szeme „sem közvetít sem energiát, sem érdeklődést, csupán reflexszerűen kiváltott, remény nélküli, önmaga iránt is tárgyilagos halálra elszántfigyelmet."(Bódy Gábor: 1946-1985. Életmű bemutató; 1987.; 246. oldal)
Ezután, a második részben szembesít minket a film a világ változásával, és azzal, hogy ezzel szemben tehetetlenek vagyunk. A képi világban a természetet felváltja a falusi élet szöges ellentéte, a nagyváros, villamosaival, szórakozóhelyeivel. A ló már itt nem, mint a természet része, az ember társa jelenik meg, hanem, mint egy szórakozási eszköz a lóversenypályán. A harmadik részben a hosszú dobszóló végig kíséri a mészárlás bemutatását. A lágerekhez hasonló módon vezetik be a lovakat a vesztőhelyükre. Az ismétlődő gyilkolás, a rángatózó kamera, a műtermi fények mind-mind a bevon minket a filmben, a néző bűnrészesnek érzik magukat, rájönnek a ló és köztük lévő párhuzamokra, a kiszolgáltatottságra, az idő múlására és változására.
Huszárik ebben az etűdjében a költészetet beemeli a filmbe, és onnan nagy költők egyszer már versben megfogalmazott mondandóját adja vissza, mint József Attila, Tóth Árpád vagy a BBS-hez közeli Pilinszky János, de a mű kiindulópontjaként említhetnénk Nagy László 1963-as versét, a Búcsúzik a lovacskát is.
Bódy Gábor szerint az Elégia „az első magyar film, amely a film nyelvében gondolkodott" (Bódy Gábor: Egybegyűjtött filmművészeti írások; 2006.). A filmben olyan lírai-zenei kompozíció és montázs-lüktetés élvezhető, amely az egyetemes filmművészetben is újat jelentett. A filmben a művészeti ágak kölcsönös kapcsolatba kerülnek egymással, ami lehetővé tette egy teljesen új kifejező eszköz megteremtését A szokatlan kamerabeállítások és mozgatások, a kemény vágások és a verbalitás nélkülözése mind-mind az elkövetkező évek BBS-es filmjeinek meghatározó eleme lett, és hatásával egymaga feledtetni tudta a magyar film negyven éves lemaradását az avantgárdban.
„A fiatalon elhunyt grafikus, novellaíró, rádióműsor-rendező, Huszárik Zoltán, csupán két nagyjátékfilm megkomponálásának erejéig kopogtatott be a magyar filmkészítés szűkre szabott ajtaján, hogy bebocsájtást nyerve, finomra csiszolva átnyújtson az egyetemes filmtörtélem színpadán két gyémántkövet, a Szindbád (1971) és a nem sokkal halála előtt elkészült Csontváry (1980) című filmeket. A bergmani mélységekbe merülő rendező filmjei a lélek igaz tükrei, melyeken a láthatatlannak tetsző apró levegővétel is szemmel érzékelhető lenyomatként jelenik meg.
Huszárik Zoltán filmrendező, az elmúlás tengerén hánykolódó, alámerülni készülő Szindbád emlékeivel ünnepli az életet, a benne rejlő legfontosabb adományt, a nőt, és mindent mi általa létezik: a szerelem, a vágy, maga a lét, és mindaz, mi e szavakba foglaltatik. Huszárik Zoltán a lét és nemlét határain hajózó Szindbád figurájával eggyé váló Latinovits Zoltán alakján keresztül, az alkotókat a vásznon finoman egymás mellé sorakoztatva fonja Sára Sándor képkockáira vetítve az érzékiség lágyan lengő fonalát, a néző szeme láttára pödri ki belőle az élet nagy igazságait."
A haldokló Szindbád, tündérmesék lovagja, lét és nem lét határán bolyongva keresi az élet értelmét. Az organikusan átlényegülő természetben, érzéki örömökben, kulináris élvezetekben véli megragadni a szépséget. Életre kelnek emlékei: megbarnult fényképek, elszáradt virágok, elsárgult szerelmes levelek. Sorra látja a szívének kedves asszonyokat: Florentint, Lenkét, Fruzsinát, a kis virágáruslányt és a többieket. Felrémlik, hogyan mesélt a diszkrét Vendelin pincér a feleségéről velős csont és fácánsült között, s hogyan átkozta az ismeretlen urat - őt, Szindbádot -, aki megszöktette és az öngyilkosságba hajszolta az asszonyt. Szindbádot autonóm szelleme, tökéletességvágyó keresése nem engedi egyetlen nő tartós szerelmében megállapodni...
Krúdy, Huszárik, Sára Sándor, Latinovits Zoltán Szindbádja képköltemény. Férfiszóló és női hangok zeneműve, az örök idő festménye, vizuális kompozíció tájakra, utcákra, szobákra, életre, halálra. „A mese ejtett rabul... Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat, színes nyomatként raktározza az emlékezet... többszólamú, fátyolos közlése mögött akkor éreztem meg a férfias szemérmet. Mit akar Szindbád? Elsősorban élni, minden életközegben benne lenni - tájban, nőben, tárgyban, az ételek jóízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos kertjeiben... Nem hagy maga után mást csak a pillanat szétroncsolt emlékműveit.” (Huszárik Zoltán)
„Szindbád: Élet, élet, szent megunt élet. Milyen jó visszajönni beléd!
Szindbád: Talán mindenütt voltam, bálban és temetésen, erdőben és vízparton, bűnben és erényben. Sokat utaztam, most elfáradtam.
Szindbád: A halálnak nincs fénye, sem árnyéka, de van valami rozmaring szaga. Végre megszabadultunk egy kopott nadrágtól és nikli óralánctól. Megszabadulunk a köszöntgetésektől, a hazug szavaktól, a földi élet összes kellékeitől.
Szindbád: Akkor volt érdemes élni, mikor titokzatosan lehetett megjelenni éjjel a kertek alatt. Megkopogtatni az ablakot. Gyönyörű szavakat mondani várakozó nőknek. Amikor lángolni lehetett, elhervadni és boldogan nevetni.
Majmunka: Hát én tökéletesen kiábrándultam magából kedves barátom.
Szindbád: Gyöngyvirágszál, semmi szemrehányás. Már megint a sötétebbik szemüvegedet tetted fel. Az élet a szép hazugságok láncolata. Nincs a szerelemnél meghatóbb érzemény, mert korunkban, amikor a nemes érzések, a vallásosság, a hűség, a tisztelet, a barátság, a hazaszeretet, lassan kivesznek a világból, csak a szerelem az, amely képes visszavarázsolni a régen letűnt idők illúzióját. A nők gyöngédségére nagyobb szükség van mint valaha, mert minden nő, még a legközönségesebb is rokonságban van a holddal, a túlvilággal, a babonával. Csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat, és minden alkalmat meg kell adni a nőknek, hogy a javítás munkáját elvégezhessék a férfiakon.
Majmunka: Ne erről beszéljen Szindbád úr. Ismerjük mi már egymást. Maga lump, dagadt, szürke hajú, elzüllött ember. Nem bízhatom magára tovább a becsületemet.
Szindbád: Az a baj, hogy én annyit értek az élethez, mint egy gyerek. Nem tudom a titkát annak hogyan kell viselkedni. Hogy mit kell mondani. Hogy kell boldogulni. Nekem tulajdonképpen egy kertben kellene ülnöm, vagy egy kórházban és tervezni, csak tervezni, csak tervezni. Mert amint cselekedetre kerül a sor, rögtön elhibázom a dolgot. Melléütök a szegnek.
Szindbád: Elmentem az édesanyámhoz. Jól van. Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga művelteti a kis földjét, a kis szőlejét. Nem szorul senkire. Más ember, mint én vagyok. Más fajból voltak ők, mint amit ideadtak nekünk. Azok tudtak élni. Még akkor lehetett is élni. És jól tudtak élni. Ezek itt nem tudnak. Nem is tudják, mi a szép és mi a jó élet. Nem tudják mi a jó falat, a jóízű pihenés. Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna. Protekciót biztos nem vettem igénybe. Már arra sem vagyok kíváncsi, hogy minek örülhet az ember ha magyar.”
Nagy László:
Szindbád
Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharára. Szindbád havazik.
S mert a nagy szomjazók nagy szenvedők is: eljő a másnap, a megtestesült utálkozás, a bűntudat hóhéri csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a vezeklésnek. De minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás, csokornyakkendősen, violaszín mellényben a férfi föltámadása. Hajó lesz a koporsó, kitépi magát a siratók görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De törekszünk, hogy a miénk legyen!
Férfiasabb válasz nincs.
Kinek van igaza? A szindbádi lángnak vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak?
Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád.
Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekedésnek.
Nem járt még a hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyár-leveles. Börzsönyösen, ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha.
