Így összetörten, már a főcímben. Pedig még csak most gördült ki a gépalkotótól a fogaskerékfiú, hogy kötött pályáján lelkesen nekiinduljon az élet vonalon. A táj ködlő, távoli daruk és más fogaskerékpályákon gördülők sziluettjei suhannak el a háttérben. A fiú halad, törvény az, hogy haladni kell. Boldog, mert halad, örül, mert szeret, s a géptestben lakozó nagyon-sem géplelke megéli mindazt, ami minden látszat ellenére még valóban emberi. A szeretet legtermészetesebb – a gépvilágban azonban mégis a legtermészetellenesebb aktusára is képes: az áldozathozatalra. Még sincs azonban teljes megsemmisülés, széthulló darabjai ugyanis diadémként élnek tovább a szeretett lény/lány homlokán.
Hatpercnyi kozmikus létezésesszencia, katarzis nélkül, de vigasszal.
A posztmodern lemondott már a vigaszról, s ez az égbekiáltó bűne. A valódi alkotók sohasem teszik ezt, bármennyire is egyre messzebb sodródik a világtól a remény.
A még pimaszul fiatal Ducki Tomek (1982) magyar-lengyel animációs filmrendező, grafikus, annak ellenére, hogy bár minden ízében érti a ránk omlani látszó gépvilágot, mégis képes csöndes szomorúsággal a vigasz hangján megszólalni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése