Nők tocsognak gumicsizmásan a városszéli sárban a folyón leúsztatott fahasábhalmok között. Lánykák, asszonyok, anyák keresik apjuk, férjük, fiuk üzenetét egy távoli munkatáborból, ahonnan bár tudják, nem jöhet üzenet, mégis remélik, hogy életjelet küld nekik szerettük az ázott fa bütüjén. Minden nap lerohannak ide, és minden nap elcsüggednek, hogy másnap aztán megint az első híradásra lefussanak a partra dobált fatörzsekhez. Még mielőtt végigtapogathatnának minden lehetséges évgyűrűs üzenőfelületet, egy darálóban forgácsolódnak fel a remény fahasábjai.
Tán nem festettek még ezelőtt és azóta sem megrázóbb képet a XX. századi diktatúrák, mindenekelőtt a kommunizmus embertelenségéről, életellenességéről.
Tengiz Abuladze grúz filmrendező világhírű filmje a Gorbacsovi peresztrojka egyik jelképévé vált, melyben az önkényuralom jelenségét és az emberi jogok lábbal tiprását ostorozta.
Az 1984-ben készült filmet csak 1987-ben mutathatta be.
A 40. Cannes-i filmfesztiválon a zsűri különdíjával jutalmazták, és számos országban vetítették hatalmas sikerrel. A Sztálin elleni egyik legharciasabb kirohanásként értelmezték, s ezért világszerte milliók voltak rá kíváncsiak. Abuladze interjúiban folyton hangsúlyozza, hogy filmje minden olyan államról és államférfiról szól, ahol totális diktatúra van. Ő maga a jelenség ellen kívánt szólni.
A történet szerint Varlam Aravidzét, a nagy diktátort családja eltemeti, majd minden reggel a teraszon találják a holttestet. A sírgyalázó egy asszony, akinek apját és anyját a diktátor gyilkoltatta meg. A bíróság előtt tettét beismeri, de nem vallja magát bűnösnek, s megesküszik, hogy amíg csak él, a holttest nem nyugszik földben. Elmondja, hogy szerinte Aravidze még mindig él, hiszen eszméi ott vannak ma is közöttük, s lényegében magának a tárgyalásnak is hasonló a lefolyása. Elbeszélése révén megelevenedik Aravidze élettörténete polgármesterré választásától kezdve.
A Vezeklés legképtelenebb, legabszurdabb epizódjai a valóságból vétettek. Így például, mikor a bebörtönzött bevallja: megbízói parancsára titkos földalatti alagutat készült ásni Bombaytől Londonig, továbbá mérgezett kukoricát akart ültetni, hogy megsemmisítse a népet. „A szomorú valóságból merítettük” – nyilatkozta maga a rendező.
Vagy amikor egy teherautónyi azonos nevű embert tartóztatnak le, mert egyikőjükre gyanú terelődött. „Ha elengedjük őket, kárba vész a fáradságos munkám” – könyörögnek a diktátornak. „Rendben van – sóhajtja megadóan a diktátor –, ültessük le mindet!”
Mint ahogy valóság volt a lehetetlennek tűnő jelenet: egy templom, mely elektromos alállomásként működik. A Batumi hatóságok csak a film után bontották le, pánikszerű gyorsasággal.
Legemlékezetesebbek tán azok a képsorok, amikor a vonat szálfákat szállít a városba a táborokból, melyekbe a hadifoglyok belevésték nevüket – mindez megtörtént: a sztálini táborok rabjai így tudtak csak üzenni hozzátartozóiknak.
Tengiz Abuladze filmje nem pusztán a zsarnokságról, hanem a századunkra oly jellemző abszurd és irracionális zsarnokságról szól. Arról, amely sorra lelövi a poénokat, a valóságot rémálommá növeli, és torkunkra forrasztja a nevetést. Arról, amelyben a szavak elvesztik értelmüket, a rabság és a szabadság, a boldogság és a kín fogalma fölcserélődik, a nyelv mögül eltűnik a jelentés, mindent áthat, belep a hazugság és az önáltatás.
„Békesség a háznak” – ekképp köszönnek a lakásba belépő fegyveres martalócok, hogy elhurcolják áldozatukat.
Ne tévesszen meg senkit a főhős grúz neve, mondta, a színész – Avtandil Maharadze – „a rossz megtestesülését, a gonosztevő absztrakt figuráját játssza el.”
Erre utal a zsarnok neve (Aravidze), ami grúzul Senki-t jelent.
A film világa a téren és időn kívül helyezkedik el. A hatalom emberei középkori páncélt hordanak, más szereplők mai ruhákat viselnek, a rabokat hol szekéren, hol rabomobilon szállítják, rockzene népzenével és Beethoven-motívumokkal keveredik, az ügyész pedig Rubik-kockát csavargat elmélyülten.
A börtön egy sötét barlang, a kihallgatások viszont virágos mezőn zajlanak. A háttérben pedig a hóhér örök hűséget esküszik Justitiának, az igazság bekötött szemű istennőjének.
A zsarnok bajusza Hitlert, fekete inge Mussolinit, szemüvege és alakja pedig Beriját idézi.
Abuladze azt sugallja: minden népnek saját magának kell számot adnia múltjáról a következő generációknak, a bűnnel való szembenézés nélkül nincs feloldozás és megbékélés. A filmben a zsarnok bűnéért családja vezekel: unokája öngyilkos lesz, fia fájdalmában maga ássa ki Aravidze holttestét a sírból, s hajítja le a szikláról.
