Valójában jó érzés élni. Izgalmas.

„Néhányan azt mondják, az élet nehéz. Mesebeszéd. Valójában jó érzés élni. Izgalmas.”

E szavak Kuroszava Álmok című filmjének utolsó jelenetében, a „VÍZIMALOM FALVA" epizódban hangzanak el. Egy fiatalember, az Utazó, a Faluban összetalálkozik egy idős férfival, aki a beszélgetésük alatt egy elhasznált vízimalom kerekét javítgatja. Mögöttük egy patak csobog. Az Utazó nagy érdeklődéssel hallgatja az Öreg motyogását.

Kuroszava a film készítése idején éppen 80 éves, több mint 20 filmen van már túl, amelyek közül sok a XX. századi filmművészet legjelentősebb alkotása, így tehát bizonyára érdemes meghallgatni az „Öreget”, mit mond egyik legutolsó munkájában.

A jelenet a beszélgetést követő halottas menetet mutatja be Shinichirô Ikebe zenéje alatt.

Utazó: Jó napot.

Öreg: Jó napot.

Utazó: Hogy hívják ezt a falut?

Öreg: Nincs neve. Mi csak a „A Falu"-nak hívjuk. Néhányan Vízimalom Falvának hívják.

Utazó: Minden falusi itt él?

Öreg: Nem. Más helyeken is laknak.

Utazó: Itt nincs elektromosság?

Öreg: Nincs rá szükség. Az emberek kényelemből kezdték használni. Azt hiszik minden a kényelem. És eldobják azt, ami igazán jó.

Utazó: De mi van a világítással?

Öreg: Vannak gyertyáink és lenolajunk. De éjszaka nagyon sötét van. Igen. Ezt jelenti az éjszaka. Miért legyen éjszaka olyan világos, mint a nappal? Nem szeretem, ha éjszaka világos van, nem láthatom a csillagokat.

Utazó: Magának sok rizse van. De nincs traktora amivel termessze?

Öreg: Nincs szükségem rá. Vannak teheneink és lovaink.

Utazó: Mivel csinálnak meleget?

Öreg: Legtöbbször tűzifával. Nem érezzük jónak, a fák kivágását, de elég dől ki magától is. Felhasogatjuk azokat és tűzifának használjuk. És ha faszenet csinálna fából csak néhány fára van szükség és olyan meleget ad, mint egy egész erdő. Igen, és a tehéntrágya is meleget ad. Emberhez méltó életet próbálunk élni. Ez az élet természetes módja. Mára az emberek elfelejtették, hogy ők is csak a természet része. Mégis úgy pusztítják a természetet, mintha attól függne az életük. Mindig azt hiszik, valami jobbat értek el. Különösen a tudósok. Lehet, hogy okosak, de a legtöbb nem érti meg a természet szívét. Csak olyan dolgokat találnak fel, ami végül mindenkit boldogtalanná tesz. Mégis büszkék a találmányaikra. Ami még rosszabb, hogy mások is. Úgy néznek rájuk, mintha csodát tettek volna. Imádják őket. Nem is tudják, de elvesztik a természetet. Nem látják, ahogy tönkreteszik. A legfontosabb az embereknek a tiszta levegő és víz és a fák, a fű nekik terem. Minden mocskos lett örökre szennyezett. Piszkos levegő és víz bepiszkolva az emberek szíve.

Utazó: Idefelé láttam, hogy néhány gyerek virágot helyezett egy kő mellé a hídon. Miért?

Öreg: Oh, az. Az apám mondta egyszer. Régen egy beteg utazó halt meg a hídnál. A falusiak sajnálták, és eltemették pont ott. Egy nagy követ helyeztek a sírjára és virágot raktak rá. Szokássá vált, hogy virágot viszünk oda. És nem csak a gyerekek. Minden falusi virágot helyez el ott, mikor arra jár, de sokan nem tudják miért.

Utazó: Ma valami ünnep van?

Öreg: Nem, egy temetés. Furcsának találja? Egy szép boldog temetés. Így jó a nehéz munka és a hosszú élet után köszönetet mondani. Itt nincs templom vagy pap. Ezért a falusiak viszik a halottat a hegyre a temetőbe. Nem szeretjük, mikor fiatal szülők vagy gyerekek halnak meg.

Nehéz egy ilyen veszteséget megünnepelni. De szerencsére a falusi emberek a természetre bízzák az életüket. Így hosszú életet élnek. Az asszony, akit ma temetünk 99 évet élt. Bocsásson meg, de csatlakoznom kell a menethez. Az igazat megvallva ő volt az első szerelmem. De összetörte a szívem és elhagyott másért.

Utazó: Egyébként, hány éves ön?

Öreg: Én? Száz plusz három. Jó kor, hogy meghaljunk. Néhányan azt mondják, az élet nehéz. Mesebeszéd. Valójában jó érzés élni. Izgalmas.

Fordította: Allard

Tengiz Abuladze: Vezeklés (részlet) (1984)

Nők tocsognak gumicsizmásan a városszéli sárban a folyón leúsztatott fahasábhalmok között. Lánykák, asszonyok, anyák keresik apjuk, férjük, fiuk üzenetét egy távoli munkatáborból, ahonnan bár tudják, nem jöhet üzenet, mégis remélik, hogy életjelet küld nekik szerettük az ázott fa bütüjén. Minden nap lerohannak ide, és minden nap elcsüggednek, hogy másnap aztán megint az első híradásra lefussanak a partra dobált fatörzsekhez. Még mielőtt végigtapogathatnának minden lehetséges évgyűrűs üzenőfelületet, egy darálóban forgácsolódnak fel a remény fahasábjai.

Tán nem festettek még ezelőtt és azóta sem megrázóbb képet a XX. századi diktatúrák, mindenekelőtt a kommunizmus embertelenségéről, életellenességéről.

IMDB

Tengiz Abuladze grúz filmrendező világhírű filmje a Gorbacsovi peresztrojka egyik jelképévé vált, melyben az önkényuralom jelenségét és az emberi jogok lábbal tiprását ostorozta.

Az 1984-ben készült filmet csak 1987-ben mutathatta be.

A 40. Cannes-i filmfesztiválon a zsűri különdíjával jutalmazták, és számos országban vetítették hatalmas sikerrel. A Sztálin elleni egyik legharciasabb kirohanásként értelmezték, s ezért világszerte milliók voltak rá kíváncsiak. Abuladze interjúiban folyton hangsúlyozza, hogy filmje minden olyan államról és államférfiról szól, ahol totális diktatúra van. Ő maga a jelenség ellen kívánt szólni.

A történet szerint Varlam Aravidzét, a nagy diktátort családja eltemeti, majd minden reggel a teraszon találják a holttestet. A sírgyalázó egy asszony, akinek apját és anyját a diktátor gyilkoltatta meg. A bíróság előtt tettét beismeri, de nem vallja magát bűnösnek, s megesküszik, hogy amíg csak él, a holttest nem nyugszik földben. Elmondja, hogy szerinte Aravidze még mindig él, hiszen eszméi ott vannak ma is közöttük, s lényegében magának a tárgyalásnak is hasonló a lefolyása. Elbeszélése révén megelevenedik Aravidze élettörténete polgármesterré választásától kezdve.

A Vezeklés legképtelenebb, legabszurdabb epizódjai a valóságból vétettek. Így például, mikor a bebörtönzött bevallja: megbízói parancsára titkos földalatti alagutat készült ásni Bombaytől Londonig, továbbá mérgezett kukoricát akart ültetni, hogy megsemmisítse a népet. „A szomorú valóságból merítettük” – nyilatkozta maga a rendező.

Vagy amikor egy teherautónyi azonos nevű embert tartóztatnak le, mert egyikőjükre gyanú terelődött. „Ha elengedjük őket, kárba vész a fáradságos munkám” – könyörögnek a diktátornak. „Rendben van – sóhajtja megadóan a diktátor –, ültessük le mindet!”

Mint ahogy valóság volt a lehetetlennek tűnő jelenet: egy templom, mely elektromos alállomásként működik. A Batumi hatóságok csak a film után bontották le, pánikszerű gyorsasággal.

Legemlékezetesebbek tán azok a képsorok, amikor a vonat szálfákat szállít a városba a táborokból, melyekbe a hadifoglyok belevésték nevüket – mindez megtörtént: a sztálini táborok rabjai így tudtak csak üzenni hozzátartozóiknak.

Tengiz Abuladze filmje nem pusztán a zsarnokságról, hanem a századunkra oly jellemző abszurd és irracionális zsarnokságról szól. Arról, amely sorra lelövi a poénokat, a valóságot rémálommá növeli, és torkunkra forrasztja a nevetést. Arról, amelyben a szavak elvesztik értelmüket, a rabság és a szabadság, a boldogság és a kín fogalma fölcserélődik, a nyelv mögül eltűnik a jelentés, mindent áthat, belep a hazugság és az önáltatás.

„Békesség a háznak” – ekképp köszönnek a lakásba belépő fegyveres martalócok, hogy elhurcolják áldozatukat.

Ne tévesszen meg senkit a főhős grúz neve, mondta, a színész – Avtandil Maharadze – „a rossz megtestesülését, a gonosztevő absztrakt figuráját játssza el.”

Erre utal a zsarnok neve (Aravidze), ami grúzul Senki-t jelent.

A film világa a téren és időn kívül helyezkedik el. A hatalom emberei középkori páncélt hordanak, más szereplők mai ruhákat viselnek, a rabokat hol szekéren, hol rabomobilon szállítják, rockzene népzenével és Beethoven-motívumokkal keveredik, az ügyész pedig Rubik-kockát csavargat elmélyülten.

A börtön egy sötét barlang, a kihallgatások viszont virágos mezőn zajlanak. A háttérben pedig a hóhér örök hűséget esküszik Justitiának, az igazság bekötött szemű istennőjének.

A zsarnok bajusza Hitlert, fekete inge Mussolinit, szemüvege és alakja pedig Beriját idézi.

Abuladze azt sugallja: minden népnek saját magának kell számot adnia múltjáról a következő generációknak, a bűnnel való szembenézés nélkül nincs feloldozás és megbékélés. A filmben a zsarnok bűnéért családja vezekel: unokája öngyilkos lesz, fia fájdalmában maga ássa ki Aravidze holttestét a sírból, s hajítja le a szikláról.

forrás: posztinfo.hu